Szijj Ferenc

A palackok

Kopogtatás, de Fakelman nem hitte, hogy az ő ajtaján kopogtatnának, azt gondolta, egy harkály talált valamit egy fában, mondjuk egy csillogó ezüstgyűrűt, azt akarja kiszedni, elsőre nem ment, de másodszor is próbálkozott.

Harmadszorra világos lett, hogy nála kopogtatnak, nyilván eltévesztették az ajtót vagy a házszámot, vagy a házszám stimmel, de másik utca, vagy az utca neve rendben van, de másik kerület, hiszen minden kerületben van például Petőfi utca. Jó, ez nem Petőfi, hanem Kalotaszeg, de ma már abból is lehet több.

A negyedszeri kopogtatásra felkelt, magára vett valamit, ajtót nyitott.

– Jó reggelt, meghoztuk a palackot – mondta egy férfi valamiféle munkásruhában, vagy félig civilben, mellette egy másik ugyanúgy, kettejük között egy embermagasságú fémpalack állt. – Itt kérjük aláírni. – A férfi egy papírt lobogtatott, de nem nyújtotta Fakelman felé, sejtette, hogy nem fog az olyan gyorsan menni.

– Már hogy milyen palack? – kérdezte Fakelman.

– Szikvíz – mondta a férfi, és szüneteltette a papír lobogtatását, mert magyaráznia kellett. – Tudjuk, hogy gázról volt szó, de változott a terv, illetve ilyenkor ősszel szikvízből van felesleg, azt kapnak a szerencsés nyertesek, akiket kihúztak a sorsolásnál, gratulálunk.

– Köszönöm – mondta automatikusan Fakelman, aztán rögtön észbe kapott. – Vagyis milyen sorsolás? Hogyhogy gáz, meg milyen szikvíz?

– A szikvíz az szikvíz. Szódavíz – adta meg a választ a férfi a legegyszerűbb kérdésre. – Egy egész palack, nyárig kitart, nem tudom, hányan vannak… – A férfi az ereszkedő hanglejtéssel jelezte, hogy őt ez nem különösebben érdekli.

Fakelman vette az adást, nem taglalta a családi állapotát. – De hogy milyen sorsolás?

– A Nemzeti Megmaradás miatt. Mozgalom. Vagy Összetartozás. Ahová jelentkezni tetszett. Hetente sorsolás van, vagy havonta…

– Kéthetente – vetette közbe a másik férfi, az alacsonyabbik. – Illetve három.

– Az a fődíj.

– A fődíj évente van, kétszemélyes utazás.

– Nem autó?

– Lehet.

– Mindegy – mondta a magasabbik. – Itt kell aláírni, hogy átvette. – Nyújtotta a papírt.

– De nekem nincs szükségem szikvízre – mondta Fakelman, aki ezenkívül aláírni sem akart, mert eleve bizalmatlan volt minden olyan papírral szemben, amelyet alá kellett volna írnia. – Jó nekem a csapvíz, vagy… – Majdnem elszólta magát, de még idejében elhallgatott, elvégre nem tartoznak másra az ő ivási szokásai. Nem mintha szégyellnie kellene őket, vannak, akik nála sokkal többet isznak, és mégis megbecsült tagjai a társadalomnak, a közvetlen környezetüket leszámítva. Neki meg ugye közvetlen környezete alig van. – Vigyék vissza, nem is tudnám hová tenni.

– Vissza nem vihetjük, mert ez már kikerült a kormányzati készletből, oda visszavételezni csak külön rendelettel vagy határozattal lehetne, úgyhogy sajnos… – A magasabbik férfi az alacsonyabbikra nézett, aki erre egy kicsit megtolta a palackot Fakelman felé.

Fakelman egy lépést hátrább lépett, neki ne nyomják a kezébe a palackot. – Nem írom alá.

– Akkor is itt kell hagynunk, ez az utasítás. Azt lehet tenni, hogy befárad a Kormányzati Eszközkezelő Nonprofit Kft.-be, és kéri, hogy szállítsák el. Akkor azok átírnak a Szertárfőnökségre, hogy visszavétel, illetve átvétel megtagadása, és ha azok leokézzák egy határozattal vagy utasítással, csak akkor lehet kiküldeni valakit. Sajnos ez az eljárás – mondta a magasabbik férfi megfellebbezhetetlen sajnálkozással.

Fakelman persze elfelejtette megkérdezni a palackos férfiaktól, hol van a Kormányzati Eszközkezelő Nonprofit Kft., pontosabban nem elfelejtette, hanem azt gondolta, hogy ezzel a kérdéssel nem húzza az időt, hadd menjenek a dolgukra ezek a férfiak, és ő is hadd menjen vissza most már a lakásába, majd megnézi az interneten az Eszközkezelő címét, noha tudta, hogy ez hazárdjáték, mert amit az interneten talál, az nem biztos, hogy úgy van.

Nem úgy volt, az interneten megadott címen, a város egy távolabbi részében már régóta nem volt semmi. Valaha állt ott ugyan egy ház, de azt időközben lebontották, és csak az utca felőli falát hagyták meg olyan magasságig, hogy ne tudjanak beugrani a telekre a kutyák vagy a gyerekek vagy a rosszban sántikáló felnőttek, a ház kapuját is kivették, és helyette hulladék deszkákkal torlaszolták el a bejáratot. Fakelman nézte, nincs-e kitéve valahová egy cédula a nonprofit kft. új címével, de csak egy elveszett macskáról talált egy régi felhívást. Akkor most hová menjen?

Pedig nem kis erőfeszítésébe került, hogy elinduljon, ugyanis alkatilag nem szívesen indult el ügyeket intézni. Most is három napjába került, amíg rászánta magát, három napig nézte a hatalmas palackot, amit a palackos férfiak betettek a konyhája sarkába, az ajtó mellé, nézte, amikor evett, nézte, amikor ivott, és néznie kellett akkor is, ha kiment a lakásából, mert a konyhájából egyből a társasház udvarára tudott kilépni. Ha kiment a lakásából, mert például boltba indult, akkor három napon át mindig eszébe jutott, hogy neki igazából az Eszközkezelőbe kellene mennie, hogy vigyék innen ezt a palackot, mert úgy néz ki, mint egy légibomba vagy rakéta, és amúgy tényleg túlnyomás van benne, bármikor felrobbanhat egy ütésre vagy túlmelegedésre vagy a légnyomás hirtelen változására.

Attól is tartott, hogy ha sokáig ott áll nála a palack, akkor az valami következménnyel jár, esetleg valami fizetési kötelezettséggel, annak ellenére, hogy ajándékba akarták adni, csakhogy ő megtagadta az átvételt, és akkor mi van, ezt se tisztázták. Hátha kötbért kell fizetnie vagy valami használati díjat, hátékát, mint annak idején a katonaságnál, ha elveszített valamit, egy sapkát, egy derékszíjat, bár itt most a palack megvan, nem hiányzik. De ki tudja? Az biztos, hogy valamit nem úgy csinált, ahogy elvárták tőle, és a történelmi tapasztalatok szerint az ilyesmi mindig megbosszulja magát.

Így hát a negyedik napon elindult.

– Na jöjjön csak be – szólt ki a nyitott ablakon egy hölgy, miután Fakelman felugrálva próbálta megállapítani, van-e odabent valaki. Nem látott senkit, mert nem sikerült elég magasra felugrania, de őt ezek szerint meglátták vagy meghallották.

Azért jött ide az ablakhoz, mert a ház kapujában levő csengőnévsoron szerepelt ugyan, hogy „Iroda”, de a hozzá tartozó számot hiába ütötte be a csengőbillentyűzetbe, nem történt semmi. Beütötte még egyszer, meg még egyszer, semmi. Megnyomta a kaput, nem mozdult. Pedig ez az „Iroda” csak a Kormányzati Eszközkezelő lehetett, mert a néhány utcával odébb levő kerületi polgármesteri hivatal portását átmenetileg helyettesítő fiatal nő ezt a címet nézte ki egy nagy alakú, rongyosra lapozgatott füzetből. Mondta is, hogy az előző cím át van húzva, és föléje írták az újat, nem lehet tévedés, Rókavár utca hat vagy nyolc, a szám kissé elmosódott, de a kettő közül valamelyik, menjen csak oda Fakelman nyugodtan.

Fakelman idejött, látta, hogy a nyolcas szám egy kisbolt, akkor csak a hat jöhet számításba, és tényleg, szerepelt a csengőlistában, hogy „Iroda”. De nem működött a csengő.

– Nem működik a csengő – mondta Fakelman a barátságos hölgynek.

– Nincs bezárva a kapu – mondta a hölgy –, csak erősen meg kell nyomni.

Ami azt illeti, nem erősen kellett megnyomni, hanem teljes súllyal neki kellett dőlni, úgy nyomni, és akkor nagy nehezen kinyílt annyira a kapu, hogy Fakelman oldalazva be tudott menni.

A ház egykor lakóház lehetett, de úgy tűnt, már egy ideje nem lakott benne senki, kukák sem álltak a kapubejáróban, a falra szerelt postaládák fedele is mind ki volt tépkedve, és nem hallatszott se gyereksírás, se kutyaugatás, se perlekedés, pedig ezek közül legalább egy mindig minden társasházban hallatszik. A földszint egyes lakás ajtajára kiragasztottak celluxszal egy papírt a szűkszavú „Iroda” felirattal. Nyilván más kormányzati, illetve egyéb hivatal vagy iroda nem üzemelt a házban, tehát itt is, akárcsak a csengőlistán, elég volt ennyi tájékoztatás annak, aki a Kormányzati Eszközkezelő Nonprofit Kft. irodáját kereste. Az is lehet, hogy nem sokan keresték, ezért nem volt érdemes pénzt költeni feliratokra meg nyilakra. Lehet, hogy mások, akik Fakelmanon kívül még esetleg szikvizes palackot nyertek, kifejezetten örültek neki, és megtartották, és eszük ágába se jutott reklamálni.

– Jöjjön csak – hallatszott az előbbi hölgy hangja a szobából, amikor Fakelman egy bizonytalan kopogás és némi eredménytelen hallgatózás után belépett az irodaként működő lakásba. – Erre tessék.

Fakelman bement a szobába, ahol több íróasztal is állt, és az egyik mögött ült a hölgy, aki kiszólt neki az ablakon. Ötven körüli, teltkarcsú, barátságos hölgy.

– Jöjjön csak, jöjjön – mondta immár harmadszor (és rögtön ugye negyedszer is) a hölgy, miközben különböző papírokat rakosgatott ide-oda az asztalán, nyilvánvalóan valami régóta lefektetett rend szerint, amely az intenzív munka miatt újra és újra felborul –, üljön le, kér valamit? Vizet, kávét? A kávéfőző elromlott, de van neszkafé, ha kér – mutatott az egyik polcon kialakított kis teakonyhára, amely ásványvizes palackokból, műanyag és üvegpoharakból, vízforralóból és a neszkafé készítéséhez szükséges egyéb kellékekből állt.

– Köszönöm, nem kérek semmit – hárította el Fakelman az időhúzásnak tűnő kínálgatást, miután önkéntelenül a teakonyhás polcra nézett. Másféle italt nem látott.

– Milyen ügyben, visszavétel? – kérdezte a hölgy továbbra is rendkívül barátságos hangon. – Nincs szüksége szódavízre? Az igaz, hogy elmúltak a nyári melegek, de inni csak kell, nem igaz?

– Persze – bólintott Fakelman, miközben azon gondolkodott, hogy az „inni csak kell” nem célzás akart-e lenni valamire, amihez egy eszközkezelőnek és nonprofitnak igazából nincs is semmi köze. – De én nem szoktam szódavizet inni. Puffadok tőle.

– A sógorom is így volt vele, szegény – kezdte el most a tollakat és a ceruzákat rendezgetni a hölgy –, de ő mégis itta, aztán jött ki belőle elöl-hátul a gőz, vagyis hát a gáz, már bocsánat. Na de mindegy, mindjárt jön a Renáta, és felveszi a jegyzőkönyvet, csak kiment megetetni a macskákat.

Fakelman kissé nyugtalan lett, amikor meghallotta a „jegyzőkönyv” szót, meg amiatt is, hogy neki most itt várakoznia kell, és mit csináljon várakozás közben, hogyan beszélgessen ezzel a hölggyel, kérdezgesse a sógoráról? Tanácstalanul körülnézett a szobában. Jobbra és balra polcok, a polcokon néhány irattartó, de a többi helyen különböző makettek, hajók, repülőgépek, autók, illetve hajómotorok, repülőgépmotorok, autómotorok álltak, mind teljesen élethű volt, csak értelemszerűen kicsi.

– Ja, azok? – követte Fakelman tekintetét a hölgy. – A Rezsóti úr ilyenekkel foglalkozik. Különben ő is majd jön előbb-utóbb, mert neki kell aláírni a jegyzőkönyvet, meg az előterjesztést az Ellátóhivatalnak. Délután be szokott jönni, hacsak nincs valami dolga a kísérleti telepen, mert ott meg a hajtóművek fejlesztését irányítja, vagyis felügyeli, mert mérnökök irányítják, de neki is ez a hobbija, úgyhogy rábízták kormányzati szinten. Biztos nem kér? Vizet se? Hozok egy pohárral – mondta a hölgy, és már tolta is hátrébb a székét, hogy akkor most megy vizet hozni. De Fakelman lebeszélte.

– Nem, nem kérek, tényleg. Ittam, mielőtt idejöttem. Köszönöm, tessék csak hagyni.

– Hát jó, úgyis mindjárt jön a Renáta – igazította vissza a székét a hölgy az asztalhoz, és az ajtó felé nézett, mintha valami jelét is látná vagy hallaná, hogy jön Renáta. Aztán felsóhajtott. – Hajtóművek, ugye, mert takarékoskodni kell mindennel, üzemanyag, gáz, szén, szikvíz, ma már mindennel. Úgyhogy kiadták nekünk, hogy nagyobb hatékonyságú hajtóművek, turbóval vagy másféle üzemanyaggal, újfajta elven működővel, nem értek hozzá, de a Rezsóti úr szerint nagy reményeket fűznek hozzá, mert annak is a nagybátyja volt az, aki feltalálta a helikoptert, csak akkor még nem így hívták. Kizinger vagy Pisszinger, nem akarok hülyeséget mondani, lehet, hogy másképp hívták, mármint akkor még, mert aztán magyarosított, nem tudom, mire, de biztos nem úgy, hogy helikopter, hanem valami más, és hogy nem megforgatja, hanem szívja, így magyarázta a Rezsóti úr, de tőlem ne kérdezze, nem értek hozzá, van ott egy mérnök, ő mondta neki is, hogy feleannyit fogyaszt, vagy tizedannyit, nem tudom. Csak még a stabilitását kell javítani, ahhoz meg csavarokat kiigényelni, nem egyszerű, gondolhatja. Most már biztos mindjárt jön a Renáta, nem akarja levetni a zakóját? Nincs melege?

– Nem, nem köszönöm, nincs – mondta gyorsan Fakelman, akinek kicsit melege volt ugyan, de nem akarta itt kényelembe helyezni magát, minél előbb el akart menni. – Esetleg visszajöhetek később vagy máskor – tette hozzá, és abban reménykedett, hogy erre az lesz a válasz, hogy persze, ráér a dolog, nem sürgős, amikor neki megfelel, valami ilyesmi, ami őt a továbbiakban már semmire nem kötelezi.

– Nem, nem, rögtön jön a Renáta, és gyorsan felveszi a jegyzőkönyvet – rombolta le a reménykedését a hölgy. – Meg is nézem – mondta, és gyorsan, úgyszólván meggondolatlanul felállt, de aztán elbizonytalanodott, hogy őrizetlenül hagyhatja-e az íróasztalát a rajta levő iratokkal. Már majdnem visszaült, amikor bizonyára eszébe jutott, hogy itt van ez az ember, aki nem kér semmit, se kávét, se egy pohár vizet, csak ül, és nézi őt, így mit csináljon vele, akkor mégis inkább elment az ajtóig, és az ajtón kihajolva elkiáltotta magát: – Renáta! – Aztán gyorsan visszajött, és leült a helyére, de közben már megnyugtatta Fakelmant: – Már jön.

Fakelman nem hallott ugyan semmiféle hangot odakintről, de mit tehetett volna, elhitte. Még félig hátra is fordult az ajtó felé, hogy jelezze, hitelt ad a hölgy szavának, és szinte várja, hogy belépjen Renáta.

– Na igen, mert Rezsóti úrban megbíznak – tartott gyors leltárt az íróasztalán a szemével a hölgy, nem tűnt-e el valamelyik fontos irat, bár tudhatta, ennek kicsi az esélye, hiszen csak egy pillanatra vette le a szemét az asztalról –, mármint egyébként is, persze, de műszaki vonalon is, mert pénzügyi végzettsége van, de mindenhez ért, számítógép, víz, gáz, mindenféle gépek, motorok, nincs olyan, hogy ne értene valamihez, ha probléma adódik. De hát ugye családilag hozta magával, a bátyja is feltaláló volt, állítólag a pé… vagyis a pa… vagy hogy is hívják, péternosztert is ő találta fel, vagy nem a bátyja, hanem a nagyapja, úgy hívták, hogy… nem Rezsóti, mert anyai ágon, hanem Köveskúti vagy Keveházi, Kéveházi, nem tudom, de az biztos, hogy a tervrajzok is megvannak, egyszer behozta a Rezsóti úr, de külföldön nem fogadták el, hanem ellopták a szabadalmat, és a nagyapját is elrabolták egy ideig, és a hegyek között egy faházban tartották fogva, felolvasztotta a havat, azt itta. Na de most már hol van ez a lány? – nézett nyugtalan pillantással az ajtóra a hölgy. – Hiszen az előbb már… – fogott a kezébe egy papírt az asztalról, mint aki most már nem akar tovább várni, hanem folytatja a munkáját, de nyilvánvalóan képtelen volt elmélyedni az irat tartalmában. Sóhajtott, a fejét csóválta. Ebben a pillanatban belépett egy fiatal nő a szobába.

– Bocsánat, rám tetszik várni? – kérdezte Fakelmantól, akinek még nem is volt ideje hátrafordulni. Aztán hátrafordult, és meglátta a fiatal nőt, aki egy zsebkendőbe törölgette a kezét, miközben odament a szobában álló egyik íróasztalhoz, és a fenekével nekidőlt az elejének, majdnem felült rá, aztán az összegyűrt zsebkendőt beledobta az asztal mellett álló papírkosárba. – Elnézést, csak megetettem a macskát. Milyen ügyben?

– Ja, én igen – válaszolt Fakelman az első kérdésre, és elkapta a fiatal nő arcáról a tekintetét.

– Szikvíz-visszavétel – mondta gyorsan az idősebb hölgy –, felvennéd a jegyzőkönyvet? Ő Renáta – magyarázta Fakelmannak, aztán megint Renátához fordult. – Fakelman úr nem tart igényt a kisorsolt szikvízre, és kéri, hogy vegyük vissza, jól mondom? – fordult most újra Fakelmanhoz, aki előbb a hölgy felé bólintott, aztán Renátának mondta, hogy „igen”, de csak Renáta hasáig, mellkasáig merte felemelni a tekintetét. Csak utána jutott eszébe, hogy elfelejtett bemutatkozni, amikor bejött, de úgy látszik, a hölgy valahogy kitalálta a nevét.

– Na, ilyen még nem volt – mondta vidáman Renáta –, de semmi baj, felvesszük gyorsan a jegyzőkönyvet, és még ma vagy holnap átküldjük a Raktárigazgatóságra, hogy intézkedjenek. Öt munkanap, addig talán várhat az a palack ott magánál.

– Persze, persze – mondta Fakelman. Úgy hitte, ez elég megnyugtatóan hangzott Renáta számára, de igazából volt benne némi aggodalom, továbbra is tartott a jegyzőkönyvtől, hogy abban vajon miről kell neki számadást adnia. Azt ugyanakkor nem bánta, hogy ez a fiatal nő foglalkozik majd vele.

– Csak nem tudom, hogyan érjük el a Rezsóti urat – kerülte meg Renáta az íróasztalt, és kivett az egyik fiókból egy papírt. – Bejön máma? – kérdezte a kolléganőjétől.

– A hajón lesz – mondta az idősebb hölgy –, ma próbálják ki az új hajtóművet.

– Igen? Na nem baj – tette le Renáta a kezében levő papírt az asztalra. – Akkor majd holnap. Vagy magammal viszem, mert én is megyek a hajóra. Mikor indul? Háromkor?

– Az már kettőkor elindult – mondta az idősebb hölgy –, úgy tudom. De nem biztos, lehet, hogy csak háromkor vagy négykor indul, ha elhúzódik a beállítás, szelepeké, vagy nem tudom, kipufogók.

– Talán még elérem – mondta könnyedén, bármiféle sietség nélkül Renáta. – Ha gondolja, elkísérhet – mondta Fakelmannak –, mondták, hogy vihetünk embereket, hogy nagyobb legyen a menetsúly. Persze csak saját felelősségre.

– Fakelman úr, úgy látom, minél előbb túl akar lenni a dolgon, hogy hazamehessen végre – mondta az idősebb hölgy teljes meggyőződéssel, már-már ellentmondást nem tűrő hangon.

A Vajdahunyad nevű hajón nagy volt a sürgés-forgás, sőt, már a hajóra vezető hajóhídon is szinte torlódás alakult ki, többen a hajóra akartak feljutni, kezükben rekeszekkel, amelyekben fémpalackok sorakoztak, olyanok, mint Fakelman szikvizes palackja, csak sokkal kisebbek, mások a hajóról tartottak a part felé, miközben írótáblára csíptetett papírokat tanulmányoztak elmélyülten, vagy izgatottan telefonáltak, vagy kettesével-hármasával beszélgettek. Miután végigmentek a hajóhídon, amely kissé rázkódott alattuk, Renáta megfogta Fakelman könyökét, és úgy szólt oda a híd végén ácsorgó, bizonyára a hajóra lépők szemmel tartásával megbízott férfinak:

– Velem van.

Fakelman megborzongott ettől az alig érezhető érintéstől. Egyébként is csak Renáta miatt jött el a hajóra, de hogy azon túl, hogy „Renáta miatt”, pontosabban miért, tehát hogy akart-e valamit ettől a fiatal nőtől, akiről a nevén kívül nem tudott semmit, arról fogalma sem volt. Próbálta úgy magyarázni magának, hogy majdnem útba esik neki hazafelé a folyó, csak egészen kicsi kitérővel jár, ha elkíséri Renátát a hajóhoz, és ott majd meglátja, mi lesz, talán onnan hazamegy, legalábbis elindul hazafelé, vagy pedig felmegy a hajóra, ahol Renáta úgyis meg akarta keresni Rezsóti urat, hogy aláírassa vele a jegyzőkönyvet, és majd beszél vele ő is, hogy gyorsan intézkedjen, ha lehet, mert neki ez sürgős. Persze ezt a beszélést a Rezsóti úrral útközben nem gondolta végig alaposabban, csak most, a hajóra lépve, és be kellett látnia, hogy elég nevetséges lenne, ha azzal lépne oda a nyilvánvalóan nagyon elfoglalt Rezsóti úrhoz, hogy gyorsan intézze el az ő teljesen mellékes, mármint Rezsóti úr számára teljesen mellékes ügyét. Mindegy, legfeljebb nem lép oda hozzá, csak megnézi magának.

Az irodában Renáta felvette a jegyzőkönyvet. Végül is ez elég jól alakult, csak meg kellett adni a személyes adatokat, és az olyan rubrikáknál, mint „A szikvízellátmányban való részesülés személyi előzménye”, „A kiszállítással kapcsolatos érdemi észrevételek”, „A visszautasítás indokai” és „A jövőbeli igényekről való lemondás elfogadásának/el nem fogadásának részletes indoklása”, Renáta, látván Fakelman tanácstalanságát, magától beírt egy-egy rövid, néha csak egyszavas választ, úgymint „Sorsolás”, „Megfelelő”, „Egészségügyi ok”, „Elfogadás esetleges költözés miatt”. Ez utóbbiról azt mondta, Fakelman bármikor mondhatja, hogy költözni szándékozik, már meg van hirdetve a lakás. Persze csak ha a jövőben nem akar részt venni ilyen központi sorsolásban. Fakelman buzgón bólogatott, aztán aláírta a jegyzőkönyvet, amelyet Renáta egy dossziéban a hóna alá csapott, és elindultak a folyóhoz.

Alighogy a hajóra léptek, az már indult is. Fakelman kissé ijedten nézte a távolodó partot, mert előtte még úgy számolt, hogy ha meggondolná magát, akkor visszamehet a partra, esetleg megbeszélheti Renátával, hogy majd valamikor benéz az irodába megkérdezni, hogyan áll az ügy, és hazamegy, illetve még benéz valahová, hogy levezesse a felhalmozódott feszültséget. Látnia kellett, hogy ez a lehetőség elúszott. „Elúszott”, gondolta, és ment Renáta után, aki felment a hátsó, felső fedélzetre (mert volt egy alsó fedélzet is hátul), és odalépett egy ott álldogáló és beszélgető, három-négy fős csoporthoz. Annyi hamar kiderült Fakelman számára is, aki nem csatlakozott a csoporthoz, hanem kissé távolabb állva kifelé nézegetett, hogy a zenekar lemaradt. Cigányzenekar, hallotta Fakelman, de nem, hanem elektromos gitár és villanyorgona, vagyis villanyzongora, de el kellett indulni, mert a lóminiszternek, a nyereg nélküli miniszternek, ahogy valaki heherészve közbevetette, este programja van, beszédet mond az operaházban, vagy énekel, megnéz egy darabot egy magas cével, illetve nagykövettel a díszpáholyban, vagy csak díszmagyarban. A beszélgetők egyike, egy középkorú férfi Fakelmanra nézett, aki a két part között jártatta a szemét, kíváncsian nézte a tájat, és nem bánta, ha közben a beszélgető csoport és Renáta is bekerült
a látókörébe, és Fakelman arra gondolt, ez a férfi talán valami hangszert keres nála, a zsebeit nézi, nincs-e valamelyikben hegedű vagy villanyzongora, gitár vagy diszkógömb. Hogy ő valamilyen nagykövet lenne, az nyilván nem merült fel senkiben, vagy csak tiszteletbeli konzul, még az se, gondolta Fakelman, és nézte tovább a lassan elvonuló tájat a budai parton. Hallotta, hogy mindenképpen szükség van zenére, de talán a hangszóróra rá lehet csatlakoztatni valamit, száz wattos vagy ötszáz, elég-e, nem-e, aztán Renáta újra megérintette a könyökét.

Még nem ért hozzá Renáta a könyökéhez, de Fakelman érezte, hogy alig telik el a másodperc törtrésze, és hozzá fog érni, odalép hozzá hátulról, és megfogja a könyökét.

– Menjünk, keressük meg a Rezsótit – irányította Renáta a hajó közepén levő lépcső felé Fakelmant.

Lementek a gépházba. Közben Renáta magyarázni kezdte, hogy egy újfajta hajtóműről van szó, amit most ebbe a hajóba építettek be, mert már le akarták selejtezni, de egyébként azt tervezik, hogy buszokban és villamosokban is alkalmazzák, sőt, lehet, hogy később mozdonyokban is, de ne kérdezze tőle Fakelman, mert látja, hogy meg akarja kérdezni, hogyan működik, azt ő nem tudja. Fakelman ugyan nem akarta megkérdezni, hogyan működik a szóban forgó hajtómű, de jólesett neki a feltételezés, amit ő figyelmességnek és egyenesen a rokonszenv megnyilvánulásának vett. De ekkor már ott voltak a gépház előterében, ahol jó néhány olyan palackos láda volt egymásra rakva, amilyeneket a hajóhídon cipeltek fel a hajóra, továbbá keresztül-kasul be volt csövezve vékonyabb, vastagabb és még vastagabb csövekkel, amelyeken itt-ott elzárókarok és -kerekek, illetve óraszerű kijelzők és mérőműszerek voltak, szóval úgy nézett ki, mint egy igazi hajógépháznak vagy tengeralattjáró-gépháznak vagy olajfúrótorony-vezérlőteremnek az előtere, csak azok az öltönyös férfiak nem illettek oda, akik egy pulóveres férfit vettek körül. Az öltönyösök egyike a gépházból kiszűrődő zajban izgatottan magyarázott valamit a megbízhatatlan emberekről, és hogy nagyon reméli és intézkedni fog, hogy az ilyeneket többé soha.

– Ez a hála, amiért már több rendezvényre is hívtuk őket zenélni, de ennek vége, kész, el lehet felejteni. Mi van? – kérdezte, mivel kilépett egy férfi a gépházból, és mondott valamit a pulóveres férfi fülébe.

– Van itt egy hangfal, úgyhogy talán lehet valamit… – kezdte mondani egy másik ott álló, de aztán ő is a gépházból kilépő férfihez fordult. – Hogy mi?

– Fel kell mennünk, mert itt most… – mondta a pulóveres, és ahogy a lépcső felé fordult, észrevette Renátát és Fakelmant. – Hát maguk mit keresnek itt? Gyerünk fel – fordult vissza az öltönyösökhöz –, mert itt mindjárt átkapcsolják a hajtóműveket.

– Lenne itt, Rezsóti úr, egy jegyzőkönyv, de látom, most nem alkalmas – szólt oda neki Renáta, de már indult is fel a lépcsőn, és a tekintetével Fakelmant is hívta.

– Most nem, de majd… – mondta Rezsóti, és széttárt karjával a lépcső felé terelte az öltönyös férfiakat, majd megfordult, és bement a gépházba.

– Hetvenezer ember, az nem kevés, de kell annyi férőhely, mert egy vadászati bemutatóra biztosan kíváncsiak lesznek annyian, de lehet lóversenyeket, kocsihajtó versenyeket és koncerteket is rendezni, Honvéd Központi Rézfúvós Zenekar, Vadász Vonósnégyes, vagy híres külföldi együttesek, akikre tódul a nép – mondta az öltönyösök közül az, aki odalent a zenészek miatt háborgott, a lóminiszter. – Egy ilyen vadászati stadionra vagy arénára mindenképp szükség lesz a nemzeti hagyományok miatt, gondoljunk csak Góg és Magorra, akik a csodaszarvast üldözve foglalták el a Kárpát-medencét.

Mindezt a körülötte álló embereknek mondta a felső fedélzeten, a többi öltönyösnek és még néhány embernek, akik vagy az Eszközkezelő, vagy a Szertárfőnökség, vagy a Raktárigazgatóság, de lehet, hogy a Szertárigazgatóság vagy a Készletnyilvántartó – Fakelman fejében keveredtek a nevek – hivatalnokai voltak, vagy az is lehet, hogy innen-onnan menetsúlynak idehívott emberek, olyanok, mint félig-meddig Fakelman. Egy részük minden bizonnyal hivatalból volt itt, mert míg némelyek csak álldogáltak és bámészkodtak, ők a szónoki pultot állították a fedélzet végébe, amikor az öltönyösök és Renátáék feljöttek a hajó gyomrából, továbbá egy nagy hangfalat tologattak ide-oda a fedélzet másik végében, hogy megfelelő helyet találjanak neki, ahová a kábelek is elérnek, néhányan pedig egy hosszú asztalra rakosgatták ki műanyagládákból a szendvicseket, sós falatkákat, süteményeket és a poharakat, italokat. Aztán ezt rögtön abbahagyták, és az öltönyösökhöz siettek, mert sejtették, hogy odalent valami izgalmas dolog történik éppen. A bámészkodók nem csatlakoztak hozzájuk, de abbahagyták a bámészkodást, és fülelni kezdtek. A lóminiszter azonban már felfelé a lépcsőn szóba hozta a vadászati stadiont, és odafent tovább taglalta annak előnyeit és szépségeit.

– Már ki is írtuk a pályázatot arra a nagy csodaszarvasszoborra, ami a stadion, vagyis aréna előtt áll majd a Kárpát-medence minden tájáról összehordott kövekből kifaragva, egy nagy piedesztálon, hogy messziről látni lehessen, tiszta időben akár… azt nem mondom, hogy a határokon túlról, de majdnem. Mindenesetre jó messziről, mert ez kifejezi az önazonosságunkat és a nemzeti összetartozást a századok viharában…

Ekkor egy pukkanást hallottak lentről. Mindenki a lépcső felé nézett, vártak egy kicsit, de aztán nem történt más rendkívüli, úgyhogy akik a lóminiszter körül álltak, visszafordultak hozzá, és a többiek is folytatták a pakolást, rendezgetést.

– Egy arannyal bevont csodaszarvasra gondoltunk, aki éppen felugrik, két mellső lábát az ég felé emeli… – folytatta volna a lóminiszter, de ekkor egy második, nagyobb pukkanást hallottak a gépház felől, majd rögtön utána kiabálást: „Süllyedünk! Mindenki meneküljön! Mentőcsónakokat vízre tenni!”

Fakelman kimászott a rakpart lépcsőjére. Látta, hogy tőle távolabb még néhányan csurom vizesen a lépcsőn ülnek, térdelnek, fekszenek, mások épp belekapaszkodnak a lépcsőbe. Látta jóval távolabb, a folyó közepén a mentőcsónakot. A hajót, amin utaztak, a Vajdahunyadot nem látta. Sikoltozást hallott mindenfelől, izgatott kiáltozást, szirénázást.

Amikor elhangzott, hogy „süllyedünk”, mindenki a mentőcsónakot kezdte keresni. Hamar megtalálták a hajó végében, de nem tudták, hogyan kell leereszteni. Valaki visszafutott a lépcsőhöz, hogy segítséget hívjon a gépházban levőktől, de aztán visszafordult, nem mert lemenni. A lóminiszter kíséretében levő öltönyösök végül találtak valami rögzítőt, kioldották, akkor a mentőcsónak a vízre esett, de még tartotta két kábel. Az egyik kábelen lemászott az egyik öltönyös, próbált megállni, hogy segítsen másoknak is lemászni, de hanyatt esett. Utána a lóminiszter mászott le, ugyanis a két fennmaradt öltönyös a többieket hátrébb taszigálta. Aztán a két öltönyös is leereszkedett, és rögtön kezdték eloldozni a csónakot, bár hárman-négyen követték az öltönyösöket, csak még nem értek le. Többen még arra vártak, hogy le tudjanak ereszkedni a kábelen. Egy nő beleugrott a vízbe, és próbált belemászni a csónakba, egy másik nő húzta befelé, de nem tudta elég erősen húzni.

Fakelman Renátát igyekezett előretolni.

– Nincs több hely! Nem bír többet a csónak! – kiáltotta az egyik öltönyös. – De mindjárt jön egy másik hajó!

– Várjuk meg a másik hajót – fordult vissza Renáta Fakelmanhoz.

– Szerintem ne várjunk, másszon! – mondta Fakelman, és néhány utast visszatartva helyet csinált a lelógó kábelnél Renátának.

– Most már tényleg nincs több hely! Nincs több hely! – hangzott a csónakból, de Renáta még nagy üggyel-bajjal le tudott ereszkedni. A következő pillanatban a csónak eltávolodott a hajótól, amely ekkor meg is billent, a hátsó része merülni kezdett. Mindenki a hajó orra felé kapaszkodott. Fakelman körülnézett, látta, hogy nem tart feléjük másik hajó, legalábbis olyan, amely belátható időn belül odaér, beleugrott a vízbe, és úszott.

(Megjelent az Alföld 2025/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Kinga vizuális költeménye.)